2011. július 24., vasárnap

"Könyvem elsősorban arról szól, hogy ugyanolyanok."


A poliovírus 

A gyermekbénulás (más néven Heine-Medin-kór, poliomyelitis) fertőző betegség, melyet a polio-vírus okoz (a kórról például ITT találhatóak részletek). Kiszámíthatatlan lefolyású, terjedésű betegség. Az érintettek egy részénél nem is jelennek meg a jellemző tünetek, mások nyomtalanul meggyógyulnak. A szerencsétlenebbek örökre megbénulnak. Magyarországon 1931 és 1952 között általában ötévente tört ki járvány, 1952 után sűrűbben következtek egymás után; a bejelentett betegek száma 1931-ben 1138, 1954-ben 1176, 1957-ben 2334. Az utolsó nagy járvány 1959-ben tombolt. Az első lélegeztetőgépeket 1959-ben kezdték el alkalmazni azoknál, akik esetében a betegség a légzőizomzatot is károsította, majd azok, akik továbbra is légzéstámogatása szorultak, a Baba utcai otthonba kerültek, életük jelentős részét vastüdőben töltötték.


A vastüdő hatalmas, zárt fémhenger, melyből légritkítás segítségével áramlik a levegő a tüdőbe és vissza; tulajdonképpen az izomműködést pótolja, a mellkas hasonlóan tágul és esik össze, mint a természetes légzésnél, csak éppen ez a mozgás a gép munkájának következménye. Azok a betegek, akiknek a bénulás a légzőizmait érintette, különböző mértékben szorulnak állandó légzéstámogatásra. Gépen kívül a betegek egy része megtanul a levegőt harapva-lenyelve lélegezni, ugyanakkor ez a légzés csak ébren és átmenetileg juttatja őket kielégítő oxigénhez. Az idő többi részét a tankban töltik. 

"Itt soha nem történik semmi. A többség 1959-ben, 1960-ben került ide. Azóta kisgyerekekből fiatal férfi, fiatal nő lett. A néhány korosabb beteg lassan idősödik. Itt soha nem történik semmi. Itt óráról órára történik valami. Olykor a külvilágból is beszivárognak események. Sokkal gyakoribb a belső viharzás. Érzelmi vagy indulati...vagy...Mindig is óvakodtam a nagy szavaktól... Most mégis ezt kell mondanom: ... vagy létbeli. A fennmaradásukat érintő. Egyetlenegyszer nem mentem el úgy tőlük, hogy ma olyan volt, mint máskor. Itt óráról órára történik valami."

A betegség történetéről, a magyar járványokról László Anna részletesen ír. Megnyerően pontos beszámolóját anekdoták, eposzba illő, megtörtént esetek leírása teszi emberközelivé, orvos, aki 30 napig nem ment haza, egészségügyi dolgozók, akik pihenés nélkül, három napon át mesterségesen, kézzel lélegeztettek egy beteg kislányt. Röviden térnék ki a két vakcinára: ma a járványos gyermekbénulás megelőzésére a Salk-vakcinát (Jonas Edward Salk (1915 - 1995), amerikai virológus), mely elölt vírust tartalmaz, injekció formájában kapják a betegek. A másik oltás, a Sabin-csepp (Albert Bruce Sabin (1906 -1993) lengyel származású, Amerikában végzett orvos) élő, de a fertőzőképességét mutáció következtében elvesztett vírustörzseket tartalmaz. (hatékonyabb, de veszélyesebb oltás, melyet az oltás okozta fertőzés elkerülése érdekében ma már időben a Salk-vakcina után következik az oltási rendben). A magyarországi tömegoltások 1959. december 14-én kezdődtek el, az oltásból páratlan erőfeszítéssel minden három hónap és tizennégy év közötti gyermek részesült. Innentől kezdve a betegség gyakorlatilag eltűnik, egy-egy szórványos eset fordult csak elő. Hazánk a világ harmadik országa, ahol kötelezővé és ingyenessé tették a Sabin-oltást, a gyereknépesség védettsége kiemelten magas Magyarországon, csaknem száz százalék.

A gyermekbénulás, a hozzá kapcsolódó történetek talán nemcsak számomra tűnnek irreálisan szörnyűnek, inkább horrorfilmbe, mint a valóságba illőnek. A mi generációnknak már valóban csak rémtörténet. A vakcinák segítségével, a WHO eradikációs programjának következtében 2002-ben Európát polio-mentesnek nyilvánították. Afrikában, Ázsiában ugyanakkor még mindig előfordulnak járványok. A témáról például Budai József ír EBBEN a cikkben.


László Anna (1926-1981; részletek például ITT) a Színművészeti Főiskolán, mint dramaturg, szerzett diplomát; érdeklődése azonban csakhamar az írás felé fordult. Munkái közül, amelyek az ember és a társadalom jellemzőit, bonyolult kapcsolatát igyekeztek megfesteni; talán a leghíresebb a Vaspólya című szociográfia, amely a gyermekbénulás áldozatainak életét, mindennapjait festi le.

Kezdetben a történet nagyon szép és megható. Emberhez méltatlan körülmények között emberfeletti kitartással, akarattal találkozunk, hőstörténettel. Az első pár fejezet után azt hittem, így marad ez az esszé során. De a történet mélyül és színesedik, igazibb lesz minden oldallal. Az írónő, aki a szó jó értelmében kiváló emberismerő, átvisz minket a felszín hullámain: az olvasó nem ragad le a sajnálkozásnál, hanem egyre jobban megismeri az ott élő embereket, olyan határig, amikor már elfeledkezik a vastüdőről, a béna izmokról: sorsokra, vágyakra, jellemekre talál, ahogyan bárhol másutt: a háborús regényekben, kedvenc filmeiben, vagy a szomszédjai között.

Érdemes csak a fejezetcímek közül szemezgetni ízelítőül: "Képzelt monológ a hintaágyon", "Áramszünet az élet és halál peremén", "A másik festő", "A dühöngő ifjú", "A Dosztojevszkij-hős", "Aki önmagán segített", "Újra Nádor Gyurkáról, a gépek szerelmeséről".
***

László Anna csodálatos. Megismertet mindenkivel, filozofál, ritka igényességgel ismerteti az orvosi és történelmi részleteket, úgy festi elénk az otthon lakóit, hogy szinte látjuk őket. Ez az a könyv, amit ajánlok mindenkinek, aki emberekkel szeretne foglalkozni, és mindenkinek, akit egyszerűen csak érdekelnek az emberi kapcsolatok, jellemek, történetek, fájdalmak, örömök.

Végezetül arról, hogy "Segíteni: alkotás":

"Mi kell ahhoz, hogy az egyik ember igazán segítsen a másikon? A gyors válasz könnyűnek mutatná a kérdést. A tárgyi eszközökön kívül jó szándék kell hozzá, együttérzés, némi önzetlenség és legfeljebb átlagos képességek. Magam is csak a vidám házban ismertem fel a segítségnyújtás roppant sok buktatóját. Míg kialakult az a nézetem, hogy a hibátlan segítéshez alkotóerő kell. Ez kibuggyanhat éppoly egyszerűen és természetesen, akár a névtelen költőből a népdal - de jelentkezhet olyan átgondoltan, megkomponáltan, mint a neves remekműben. Tudományos ismeretekre is szükség van és vájt fülre. (A vájt fül mindjárt megkérdőjelezhet egy ragot: 'Az egyik ember segít a másikon. Hogyne, ha például életmentésről van szó. Kisebb méretekben inkább: a másiknak. Aki a másikon segít, fölérendelt helyzetben van. Ha önkéntelenül is: függőséget tart fenn. Ő a nagy.) Nem csoda, ha ennyi feltételt kevesen teljesítenek maradéktalanul. A segítség haszna vagy ártalma néha azonnal megmutatkozik, néha egy-két évtized múlva... Általában: a segítség minél kevésbé látványos, annál megbízhatóbb. Minél csendesebb... A legrokonszenvesebb, ha ki sem mondja senki, hogy segít. Csak teszi."


A könyv adatai:
  • László Anna: Vaspólya
  • Szépirodalmi Könyvkiadó 1979
  • 288 oldal

0 megjegyzés: